Majd’ egy hónap telt el azóta. Ugyanolyan fagyos reggel virradt Skyrimre, mint az előző és az azt megelőző napon, és Dragonsreach csarnoka ugyanolyan büszkén magasodott Whiterun és a környező földek fölé, mint az elmúlt évszázadokban. A tájon csend ült, melyet csak néha tört meg egy-egy farkas vonyítása vagy a város körüli farmok felől érkező hang. Skyrim földjein ritkán volt tartós hangzavar. Csak a szél süvített olykor úgy, mintha sosem akarná abbahagyni.

Hilda szorosabban markolta a kalapácsát és fülelt. Noha rendkívül csípős hideggel érkezett a hajnal, nem fázott. Az északiak szinte sosem fáznak, őt pedig most a vadászat izgalma is fűtötte belülről. Még sötét volt, amikor elindultak Farkassal. Az éjszaka Vilkas és Aela vadászideje volt elsősorban, néha Farkas is csatlakozott a két másik vérfarkashoz, de általában inkább Hildát kísérte el. A nő a hajnali vadászatokat kedvelte a leginkább, bár ez a fogalom nála inkább azon állatok elejtését jelentette -ragadozók, vaddisznók-, amelyek vissza is támadtak ahelyett, hogy elmenekültek volna. Harcmodorából adódóan szívesebben ment ezekre a vadakra, a környéken volt belőlük bőven. És persze, az is hús; északon a medvét vagy a kardfogú tigrist is legalább annyira szerették, mint a szarvast vagy az őzet.

Farkas néhány méterrel távolabb, Hildával egy vonalban haladt, termetéhez mérten meglepően nesztelenül. Hilda sosem volt képes igazán csendesen haladni, így általában ő volt az, aki inkább felzavarta a vadat, mintsem becserkészte azt. Most megálltak kis időre, vártak, s ő a szeme sarkából Farkast figyelte. A férfi már előhúzta hatalmas pallosát, arca feszült volt, koncentrált. Nagyon ritkán fordult elő, hogy átalakult volna, ő inkább együtt élt a vérfarkas-léttel, mint kihasználta annak előnyeit. Visszanézett Hildára, a tekintetük találkozott, és a férfi biccentett.

Nem sokkal később Farkas elégedetten törölgette a vért a kardjáról, míg Hilda szemügyre vette a lábánál kiterített óriási vaddisznót.

 - Vilkas nem lesz elégedett. - sóhajtott Farkas, lenézve az állaton tátongó hatalmas sebre. - Ő mindig olyan pontosan tud vágni, én meg a legtöbbször rossz helyre csapok. Ront a hús minőségén.

 - De erősebb vagy. Neked elég egy csapás, amit eltalálsz, az többet nem mozdul. - pillantott fel rá Hilda, aztán elnevette magát. - Emlékszem Vilkas képére, amikor az első zsákmányt hoztam. Kissé szétzúztam… se a kalapács, se a buzogány nem vadászatra való fegyver.

Farkas is nevetett. Élénken emlékezett arra a napra; Hilda nem volt jó vadász, általában csak azt tudta leteríteni, ami megtámadott, de együtt jók voltak.

Gyorsan nekiláttak, hogy megnyúzzák a vaddisznót, hogy csak a szükséges részeit kelljen majd hazacipelniük. Úgy egy órával később, amikor a nap is teljesen felkelt már, és Whiterun városa éledezni kezdett, Hilda és Farkas, vállukon a zsákmányt tartalmazó zsákokkal ráérősen baktattak a főkapu irányába, átvágva azon a néhány farmon, amely Whiterun délnyugati oldalánál helyezkedett el.

 - Sokat gondolkodtam az utóbbi időben. - szólalt meg hirtelen Hilda, megtörve az egyetlen eddigi zajt, lépteik súlyos, egyenletes hangját a kemény talajon.

 - Gondolkodtál? Min? - Farkas kíváncsian sandított rá. A nő halványan elmosolyodott.

 - Lucián.

A kislány azóta, hogy Hilda összefutott vele az utcán, rendszeres vendég volt Jorrvaskr-ben. Gyakran éjszakára is maradhatott, Hilda pedig nagyon megszerette őt. Lucia okos volt és kedves; a Companions többi tagja is megszokta a jelenlétét, a harcosok kivétel nélkül kedvelték a kislányt, aki vidámabbá, színesebbé tette a napokat, a közös vacsorákat. Hilda és Aela még vívni tanítani is elkezdték. Egyelőre ugyan csak tőrt, kést adtak a kezébe, de Hilda észrevette, hogy Lucia élénken érdeklődik a komolyabb fegyverek iránt, leginkább a buzogányok tetszettek neki, és Hilda, aki maga ezzel a fegyvertípussal kezdte a pályafutását, igencsak értékelte ezt. A Companions számára lassan természetessé vált Lucia jelenléte, a szervezet, ha konkrétan nem is mondta ki, befogadta az árva kislányt.

Hilda pedig pont arra készült, hogy kimondja.

Néha ugyan aggódott kissé; Lucia nem tudott a Companions, a Kör titkáról, Hilda pedig nem akarta halálra rémiszteni őt. Fogalma sem volt, a kislány hogy reagálna, bár abban biztos volt, hogy nem árulná el, amit megosztanak vele. Farkast és Aelát nem izgatta túlságosan a lelepleződés veszélye (Aelát az ilyesmi sosem érdekelte, Farkas pedig nem érzékelte annyira a helyzet komolyságát), Vilkas azonban sokszor szóba hozta a témát. Az ő személye volt az, amely eddig meggátolta Hildát abban, hogy döntsön, de ahogy telt az idő, mindez egyre haloványabb volt már, és egyre erősebb az eltökéltsége.

 - Örökbe szeretném fogadni. - mondta halkan. Rövid csend következett, amelyet csak a szél fújása, lépteik zaja tört meg. Farkas először meglepetten nézett rá, aztán melegen elmosolyodott.

 - Vilkas mindig azt mondja, hogy csak magaddal törődsz, már sorsa nem érdekel téged és a szíved kőből van. De ez nem igaz. - mondta. Hilda felvonta a szemöldökét. Ami azt illeti, ő maga úgy érezte, ebben kivételesen Vilkasnak van igaza és nem az öccsének; ritkán fordult elő, hogy mások érdekét előrébb helyezte, mint a sajátját… legalább is régen így volt. - Az a kislány szeret téged. Nagyon. Te pedig melegszívű vagy valójából.

 - Gondolod? - kérdezte a nő, ahogy elérték és ráfordultak a Whiterun kapujához vezető főútra. Velük szembe csupán egy-egy katona jött (a Birodalom színeben, mivel a város a Birodalom fennhatósága alá tartozott), akikre Hilda rá se pillantott, és néhány farmer, akik a tanyáikra igyekeztek. - Néha úgy érzem, túl sokat feltételezel rólam.

 - Egyáltalán nem. - Farkas rántott egyet a vállán, már amennyire a hátán cipelt vaddisznó engedte. És valamely különös okból Hilda máris szebbnek látta a hideg, deres reggelt, mint eddig.

Whiterun kapuja előtt, mint mindig, most is nyüzsgés fogadta őket. Néhányan gratuláltak a szép zsákmányhoz, mások tiszteletteljesen köszöntötték őket, Hilda figyelme azonban más irányba kalandozott: a kapu előtt nem messze, egy szabad, füves területen, ahol az utazók néha a lovaikat legeltették, most néhány sátor és az azok köré elrendezett tábor állt. A tűz barátságosan lobogott, és körülötte olyan alakok sürgölődtek, akiket Skyrim-szerte mindenki jól ismert.

Khajiitok.

Ezek a különös, egzotikus teremtmények a távoli Elsweyr sivatagos földjéről érkeztek. A külsejükben két lábon járó macskafélékre emlékeztető khajiitokat vándor kereskedőként ismerték északon, akik kis csoportokban járták a birodalmat, le-letáborozva a települések kapujánál, portékáikat árulva. A polgárháború ugyan sokak kedvét elvette a kereskedéstől, a khajiitok azonban a legzavaróbb, legveszélyesebb körülmények ellenére sem adták fel. Skyrim népének többsége ugyan nem bízott bennük (ezért is táboroztak mindig a városok, falvak szélén) Hilda azonban kifejezetten kedvelte őket.

 - Úgy tűnik, kedvenc kereskedőink megint erre jártak. - jegyezte meg megtorpanva, ahogy odaértek a tábor közelébe. Néhány pillanatig még habozott, majd Farkasra pillantott. - Menj előre nyugodtan. Majd jövök én is, csak van egy kis elintéznivalóm.

A férfi biccentett és kérdés nélkül sétált tovább. Hilda nem kis hálával nézett utána; Farkastól bármit kérhetett, ő kérdés és beleszólás nélkül teljesítette, Hildának pedig most különösen fontos volt, hogy magára maradjon. Még mindig voltak titkai, melyeket megtartott magának, melyekről hallgatott még a Companions előtt is, és a khajiitokkal lebonyolított üzletei mélyen ezek közé a titkok közé tartoztak. Komótosan sétált a sátrak közé, a táborban sürgölődő néhány khajiit tekintetének a kereszttüzében, mígnem megpillantotta Ri’saad-ot, a karaván vezetőjét a szokott helyén, a legnagyobb sátor elé terített szőnyegen üldögélni. Valamiért most először enyhe lelkiismeretfurdalást érzett, ahogy odalépett hozzá; a khajiitok jól ismerték őt, hisz rendszeres vásárlójuk volt. Legutóbb, amikor útjaik keresztezték egymást, Hilda még teljesen más ember volt, nem a Companions tagja, nem Harbinger. Magányos zsoldosként tengette életét, egyik napról a másikra, nem törődve másokkal vagy a törvénnyel, száműzve és elfojtva azt a rengeteg hibát és rossz tettet, melyet elkövetett… úgy téve, mintha az élete nem lenne üres és céltalan. Annyi minden történt azóta… és a Companions, az új családja még mindig nem tudott sokat arról, milyen ember is volt ő akkoriban. És azokról a hibáiról sem, melyeknek terhét még most is magával cipelte, megtartotta magának.

 - Szép napot. - biccentett, pillanatnyi habozását legyőzve. Ri’saad barátságosan hunyorgott rá, ami a khajiitoknál a mosolygást jelentette.

 - Ez itt üdvözöl téged. Miben lehet a szolgálatodra? - a khajiitok beszédének sajátossága volt, hogy magukra harmadik személyként utaltak, s mint mindig, egy pillanatra most is átfutott Hilda fején, hogy ez vajon a saját, egzotikus nyelvükön is így van-e.

 - A szokásosat kérem. - mondta végül csendesen, személyiségétől eltérően kissé zavartan, ahogy Ri’saad feltápászkodott, hogy a sátor belsejéből előhozzon néhány üveg skoomát. Ez a különleges főzet a holdcukorból készült és Skyrim-szerte ismert -és több helyen illegális-, erős függőséget okozó kábítószernek számított. Hilda futólag elfintorodott, ahogy elrakta a három-négy üveget és odaadta az érte járó pénzt a kereskedőnek. Voltak idők, amikor képtelen volt meglenni nélküle; mostanra inkább a kínzó elvonási tünet maradt, valamiféle rossz emlékeztetője, maradéka azoknak az időknek.

 - Merről jöttök? - kérdezte azután, mintegy csevegésképp. Ri’saad és khajiit karavánja egész Skyrim földjén kereskedett, vidékről vidékre, településről településre utazva, s Hilda gyakran tőlük értesült azokról a történésekről, amelyek a birodalom távolabbi területein estek. A khajiitok jó megfigyelők voltak és azokkal szemben, akik elnyerték a bizalmukat, hitelesebbek és megbízhatóbbak a legtöbb hírhozónál. Hilda pedig ezek közé az emberek közé tartozott.

 - Falkreath tartományból vitt erre utunk. - válaszolta Ri’saad. Falkreath ködös-nyirkos vidéke Whiterun-tól délre terült el. - Ennek a hideg országnak viszontagságai minket, khajiitokat nem rémisztenek el, mint sok más kereskedőt, mégis, ezúttal baljósabb és gyötrelmesebb volt az utazás, mint máskor.

Hilda érdeklődve ráncolta a homlokát a hír hallatán.

 - Valami gond van Falkreath-ben?

 - Megnevezhetetlen gond, amely ezt töprengésre, sőt, aggodalomra készteti. - biccentett komolyan Ri’saad. - Olyan szóbeszédek is szárnyra kaptak, hogy a Dark Brotherhood ténykedései borítanak árnyékot a vidékre: támadások, gyilkosságok, eltűnések… valami munkálkodik ott, hogy mi, azt ez pontosan nem tudhatja. Úgy véli viszont, hogy érdemes odafigyelni a szóbeszédekre és nyitott szemmel járni, főleg ezekben az időkben, amikor azt mondják, a sárkányok is visszatértek.

 - A sárkányok valósak: az otthonomat, Helgent porig égették. - Hildának az arcizma sem rezdült, ahogy kimondta. Aztán elgondolkodott. - A Dark Brotherhood… az egykor rettegett orgyilkos szekta? Ők inkább Cyrodiil-ban ténykedtek, itt Skyrimben nincs igazán hírük. Sokan úgy hiszik, maga a szervezet sem más, mint puszta legenda.

Legenda… A szó kiejtése egy másik témát, egy emléket hozott a felszínre. Hilda hangja elakadt, nem folytatta, amit még mondani akart.

Az elmúlt hónapban többször is eszébe jutott, amit Lucia mondott neki az Ice-Fang család tőréről szóló meséről. Minduntalan bosszúsan hessegette el a gondolatot, de hiába, az vissza-visszatért, akár egy szellem kísérteni, nem hagyta nyugodni őt. Nevetséges, gúnyolta magát ilyenkor megállás nélkül, és mégis, annak erőltetése, hogy ne foglalkozzon a dologgal, és a makacs tagadás mellett ott bujkált benne a kérdés, hogy mi van, ha mégis igaz, amit Lucia állított és oly nagy meggyőződéssel hitt. Újra érezte azt a kellemetlen, bizsergő szorítást a mellkasában; dühös volt magára, de most, hogy ott állt a khajiitok között, fejében Lucia szavai visszhangoztak és az elfojtott kíváncsiság majd’ szétfeszítette, nem tudta megállni, hogy magában tartsa.

 - Hallottam egy történetről… - szólalt meg végül, az emlékezetében kutatva, hogy felidézze a mesét, melyet még az apja mondott neki régen, amikor Hilda gyermek volt, és nem családjának utolsó képviselője, amikor az Ice-Fang név még jelentett valamit. Ismét nevetnie kellett magán, annyira hihetetlennek tűnt, hogy a történetnek bármilyen köze lenne a valósághoz, és Lucia akkor, amikor hallotta a khajiitokat mesélni, pont ezt mondták volna. A kislány mégis oly nagy hittel állította… Hilda remélte, hogy most végre megkapja a nemleges választ és pontot tehet a dolog végére. - Egy legendáról, ami egy jégsárkányról és egy tőrről szólt, amelyet, ha jól emlékszem, Jégagyarnak neveztek. Egy ismerősöm állítja, hogy tőletek hallotta a mesét. Igaz ez?

Ri’saad érdeklődve billentette oldalra a fejét.

 - Elsweyr homokföldjei napsütöttek és melegek, hó és jég nem ér odáig. Sok történetünk van, ám ez nem a sajátunk. - mondta, mielőtt viszont Hilda megnyugodva sóhajtott volna egyet, folytatta. - De vannak nálunk más történetek is. Vannak könyveink. Könyvek, melyekbe ezekről a földekről származó legendákat írtak. Ez emlékszik a történetre, amiről beszélsz. Máris megkeresi neked a könyvet, amelybe írták. - azzal felállva belépett a sátrába, magára hagyva a döbbent Hildát a bejárat előtt. A nő szinte lefagyva bámult utána; ha valamire, erre a válaszra egyáltalán nem számított.

 - Kételkedsz.

Hilda megpördült a mögötte felcsendülő hangra, a hangra, amely szintén váratlanul érte, és már nem tudta visszafojtani az előtörő meglepett kiáltást. Egy másik khajiit állt tőle nem messze, nyugodtan. A társainál valamivel termetesebb, hímnemű lény bundája sötét volt, leszámítva az arcát borító néhány fehér mintát. Orrán egy régi sebhely húzódott végig, valószerűtlenül kék tekintete áthatóan fürkészte Hildát, aki egy pillanatra megborzongott tőle, akárcsak legutóbb, amikor a khajiit ránézett.

Ismerte őt.

Közvetlenül azelőtt, hogy csatlakozott a Companions-hoz, egy kellemetlen incidens során Hilda összetűzésbe keveredett egy csapat birodalmi katonával, akik elfogták és a fővárosba akarták hurcolni igazságszolgáltatás címén. A khajiit is a katonák foglya volt. Amikor megszökött, Hilda kiszabadította őt is; maga sem tudta, miért segített a különös, titokzatos lénynek, aki aztán eltűnt, mint egy elillanó álom. Nem gondolta, hogy valaha is viszont fogja látni, hisz útjaik alig hogy keresztezték egymást, és szétváltak megint. Elmosolyodva lépett közelebb.

 - Nem számítottam rá, hogy találkozni fogunk még egyszer.

 - Ez megígérte, hogy így lesz. - a khajiit egy pillanat erejéig ráhunyorgott. - Megváltoztál azóta. Most te vezeted a harcosokat. Vezér lettél.

 - Te is megváltoztál. - bökött állával Hilda a khajiit vállára szíjazott tegezre és íjra. - Gondoltam, hogy magad is harcos vagy. A karavánnal utazol?

 - Most éppen. Aztán lehet, hogy hamarosan másfelé vezet ennek az útja.

Hilda halvány mosollyal csóválta meg a fejét. A khajiit épp olyan titokzatos és megfoghatatlan volt, mint amikor először találkoztak. Hilda akkor úgy érezte, mintha belélátna, mintha oly dolgok tudója lenne, melyek hatással lehetnek nem csak másokra, de még jóval többre is. Nem tudta hová tenni az idegent; talán ezért is volt rá felüdítő s egyben kissé nyugtalanító hatással a társasága.

 - Most már elárulhatod nekem a nevedet? - kérdezte végül. Legutóbb még ezt sem tudta meg.

A khajiit lassan bólintott.

 - Ezt itt R’lima-nak hívják.

 - R’lima. - ismételte meg Hilda a nevet. - Miért gondolod, hogy kételkedem?

Ám hiába várt választ, akárcsak régebben néhány kérdésére, erre sem kapott feleletet, a khajiit csak nézte őt átható tekintetével.

 - Csupán egy legenda forrását keresem. - szólalt meg végül ismét a nő. - Nem többet. Régen kinőttem már a mesékből.

R’lima szeme fölött enyhén felborzolódott a szőr, mintha csak egy ember vonta volna fel a szemöldökét.

 - Van olyan legenda, ami igaz. - jegyezte meg, eltekintve messze, a hegyek irányába. - Csak úgy tudod meg, ha utána jársz… nem tanácsos kételkedésben maradni.

 - Azt mondod, ne nyugodjak addig, amíg ki nem derítem, hogy valós-e az egész, vagy tényleg csak egy mese? - Hilda nem bírta titkolni meglepettségét. De hát a khajiitok ilyenek voltak, titokzatos és kiszámíthatatlan népek, melyek mintha maguk is mesékből léptek volna elő. R’lima halkan felkuncogott.

 - Miért, nem azt teszed most is?

Hilda megborzongott, elfordult tőle, csak hogy a sátorból épp kilépő Ri’saad-ra essen a tekintete. Az öreg khajiit egy kisebb méretű, némileg viharvert állapotú könyvet tartott a mancsában.

 - Ez megtalálta, amit említettél neki. - nyújtotta Hilda felé a kötetet, aki kissé lendületesen vette el és bele se lapozva a tarisznyájába dobta.

 - Megvenném. - közölte kurtán, igyekezve nem R’lima-ra nézni. A különös khajiit jobban belélátott, mint szerette volna. Gyorsan leszámolta és Ri’saad mancsába nyomta a szükséges aranyakat, majd Whiterun kapuja felé sandított, örülve, hogy most már mehet tovább. Aznapra bőven elég volt már a rejtélyekből és izgalmakból.

 - Ég veletek. - biccentett oda a khajiitoknak. Ri’saad barátságosan hunyorgott rá.

 - Vezessen utad melegebb földekre. - búcsúzott népének hagyományos szavaival. R’lima ellenben közelebb lépett hozzá, még nem engedte el őt.

 - Ez Solitude városába kíséri a társait. - mondta halkan, hogy csak Hilda hallhatta. - Amit régen mondott, miután megmentetted, még most is áll, állni fog mindig. Solitude városában megtalálod ezt, ha segítségre lenne szükséged… bármiben.

Azzal mielőtt Hilda bármit is válaszolhatott volna, megfordult és eltűnt a sátor libbenő fala mögött.

Jorrvaskr-ben már várták őt.

 - Sikerrel jártál? - kérdezte Farkas, ahogy besétált az ajtón és szemügyre vette a hosszú asztalon lévő reggeli-maradványokat.

 - Fogjuk rá. - feszengett kissé Hilda, újra elgondolkozva a történteken és a találkozáson a régi, kényszer-szülte ismerőssel. Vilkas felvonta a szemöldökét.

 - Feszültnek tűnsz. - jegyezte meg. Hilda felhorkant és a háta mögé rejtette a khajiitoktól vásárolt könyvet (s közben remélte azt is, hogy tarisznyájában nem koccannak össze túl hangosan az üvegek).

 - A te jelenlétedben mikor nem?

 - De minden rendben? - kérdezte aggodalmasan Lucia; a kislány épp a koszos tányérokat szedte össze, hogy elvigye őket Tilma-nak. A kislány rengeteget segített az öregasszonynak, akit az utóbbi hetekben nem igazán lehetett hallani, amint azon panaszkodik, hogy egyedül kell mosnia és takarítania Jorrvaskr lakóira.

 - Hát persze. Ne aggódj, kicsi. - erőltetett egy mosolyt az arcára Hilda és megsimogatta Lucia buksiját. - Hagyd most azokat a tányérokat, majd Vilkas elviszi őket. Valamit szeretnék mutatni neked.

Vilkas gyilkos képpel meredt Hildára, Farkas ellenben titkon elmosolyodott, amikor rájött, mit akarhat a nő.

 - Megyek! - Lucia engedelmesen követte Hildát az alsó részre, a Companions lakókörletei felé. Tilmával az előző napon takarítottak itt, így egyelőre nem értette, Hilda mit akar mutatni neki. Azt persze nem tudhatta, hogy a Harbinger a többiek háta mögött már több napja nagy munkában van: a tudtuk nélkül ürítette ki a közös pihenőként használt teremből nyíló kis raktárt, feltötve az így keletkező szobát másfajta berendezéssel, szekrénnyel, ládával, szőnyeggel és egy kis ággyal, amelyben egy felnőtt harcos egészen biztosan nem fért volna el…

 - Itt is volnánk. - lökte be az ajtót Hilda, majd figyelte, ahogy Lucia arcára lassan kiül a csodálkozás. Igazából Farkason kívül senkinek sem említette a szándékait, de ennek kérdését egyelőre félretette. Majd később is ráér Vilkas savanyú képét nézni, most csak Lucia számított.

 - Ez… - szólalt meg bizonytalanul a kislány és kérdőn nézett fel Hildára, aki halványan elmosolyodott.

 - Remélem, tetszik. Ha jól emlékszem, azt mesélted, a családod elhagyott. - mondta. Kissé zavarban volt maga is, hisz sosem volt a szavak embere, s igazán jónak sem tartotta magát soha. Melegszívű vagy, jutottak eszébe Farkas szavai, de úgy érezte, a férfi rosszul gondolta ezt. Megköszörülte a torkát. - De úgy tűnik találtál magadnak egy újat. Ez itt a te otthonod, közénk tartozol most már… ha te is úgy akarod.

Nem tudta folytatni, Lucia ugyanis odaugrott hozzá és átölelte. Hilda zavartan tett hátra néhány lépést, de a vékony gyerekkarok nem engedték el őt.

 - Köszönöm… - suttogta a kislány. Hilda nem láthatta az arcát, de hallotta, hogy remeg a hangja. - Tényleg… tényleg maradhatok?

 - Hát persze. - bólintott a nő. - Isten hozott közöttünk.

Így kellett lennie. Így szerette volna, hogy legyen. Nem számított, mit mondanak majd a többiek, mit fog szólni Vilkas, és nem hátráltatta meg többé a Companions átka sem, mely állandó veszélyként ólálkodott fölöttük. Ahogy a kislány szorosan átölelte a derekát, Hilda, bármilyen fáradt volt is, bármennyi kétség, nyugtalanság és bűntudat gyötörte, úgy érezte, aznap végre tett valami jót is.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2018.09.02. 19:47 Laerthel Hűha! Ebben a fejezetben különösen hangsúlyos, hogy Hilda mennyire érdekes, sokrétű karakter, nagyon sok oldalát megmutattad egyszerre... Talán direkt építetted fel így, talán nem, mindenesetre kirajzolódik egy szép ív a fejezet elejétől a végéig - onnan, hogy "Hilda egy kemény csaj aki mindenkit elagyabugyál" odáig, hogy "Hilda egy sok rosszat megélt, kissé megtört harcos, akinek megvannak a saját démonai, ám ezeken felülkerekedve segít egy elárvult kislányon". Szép. :) Skyrim világához sajnos cseppet sem értek, de ez nagyon lejött. Tetszenek a random északi nevek és a khajitok:) van a jellemükben valami macskás, illetve inkább nagymacskás, és ez érdekes... várom, hogy lássuk megint R'limát. Azt is kiemelném, hogy ügyesen szuszakolsz be magáról a világról szóló infókat is a narratív keretbe, nehéz lehet ezt úgy összehozni, hogy ne tűnjön erőltetettnek (nem tűnik...). Laer out