Hilda igyekezett lassítani, hogy Lucia lépést tarthasson vele. A kislány igencsak serényen kapkodta a lábait, de így sem tudott felzárkózni a termetes északi harcos mellé.
- Biztosan tetszeni fog neked Jorrvaskr. - jegyezte meg a nő, kissé kimértebb tempóra váltva. - A csarnokban lobognak a tüzek és mindig van étel az asztalon. A harcosok első ránézésre talán ijesztőnek tűnhetnek, de ne aggódj. Becsületes, jó ember mind.
- Biztos, hogy nem leszek útban? - Lucia aggódó arckifejezéssel pillantott fel rá, noha Hilda észrevette szemében a tűz és étel említésére felcsillanó vágyakozást. Nevetve csóválta meg a fejét.
- Talán meg lesznek lepve, de nem, senki nem bánja majd, hogy velünk vacsorázz és pihenj nálunk. - válaszolta. A főtéren már meggyújtották a fáklyákat, és ahogy besötétedett, a föléjük magasodó Jorrvaskr különösen hívogató látványt nyújtott. Hilda ilyenkor szerette leginkább a csarnok látványát: amikor hazatért valahonnan, Jorrvaskrt megvilágította a tűz az éjszakában s már csak néhány lépés választotta el attól, hogy benyisson, tudva, hogy otthon friss vadétel várja, melynek szinte előre érezte illatát a levegőben, néhány kupa ital, mely mellett kipihenheti a fáradalmakat, és történetek, amiket éjszakába nyúlóan hallgathat vagy ő oszthat meg a többiekkel.
- Azt mondják, Skyrimben nincsenek nálatok jobb harcosok, és hogy Ysgramor utódai vagytok. - Lucia csodálattal bámult hol Jorrvaskr-ra, hol Hildára. - Ki volt Ysgramor?
- Ő alapította a Companionst, nagyon, nagyon régen. - Hilda megmosolyogta a kislány érdeklődését. - És az Északi Birodalmat; azt mondják, az északi uralkodók az ő távoli leszármazottjai. Az egyik legnagyobb hősünk Talos után.
- Talos tisztelete tiltott errefelé. - suttogta Lucia, majd kicsit meg is rémült, mert Hilda most először ingerültnek tűnt.
- Talos a Kilenc isten egyike... a Birodalom hiába tiltja meg, itt északon ugyanúgy tiszteljük, ahogy őseink is tették. - kicsit lehiggadt, amikor észrevette a kislány ijedtségét, igyekezett szelídebben folytatni. Mint az északiak többsége, ő is mély, már-már fanatikus tisztelője volt az emberek és a háború istenének, Talosnak. - Azt mondják, Talos nem lehet olyan isten, mint a Nyolc, hisz valaha élő személy, ember volt. De ez nem igaz, hisz úgy tartják, a Nyolc emelte őt a köreibe. Sok legenda szól róla és ki tudja, mi igaz belőlük, mi nem. Csak egy a lényeg: mi, északiak Talos népe vagyunk, és senki sem változtathatja meg, hova születik.
- Ne haragudj. - motyogta a kislány. - Nem sokat tudok erről a földről.
- Nem itt születtél, igaz?
Az imperial-ok a Birodalom központjaként számon tartott Cyrodiil-ból származtak, bár egyre többen éltek immár Skyrim-szerte is. Lucia bólogatott, miközben nagy igyekezettel mászta meg a Jorrvaskr bejáratához vezető lépcsőt.
- Nagyon kicsi voltam, amikor ide jöttünk. Nem nagyon emlékszem rá.
- Nos, azokban az időkben sokan vándoroltak ide más országokból. - Hilda tekintete egy pillanatra a messzeségbe révedt. Az utóbbi hónapokban Cyrodiil felől már csak a birodalmi hadsereg katonái érkeztek, hogy szembeszálljanak Ulfriccal és a Stormcloak-okkal, leverjék a felszabadítási törekvést. A polgárháború elriasztotta a messzi tájakról érkező utazókat, s mostanra már csak a furcsa kereskedők, a khajiitok tartottak ki, akik karavánokba tömörülve járták Skyrim földjeit.
A lépcső tetejére érve Lucia megtorpant egy pillanatra, Hilda értette a mozdulatot.
- Biztos nem leszek útban? - pislogott aggodalmasan a kislány.
- Dehogy is. - rázta a fejét Hilda. - Na gyere csak.
Még egyszer lemosolygott rá, aztán erős mozdulattal belökte az ajtót. Meleg és sült hús kellemes illata csapott az arcukba. A tűz már égett, a hosszú asztalon, mely a csarnok közepén állt, friss étel és különböző italok roskadásig, és ott ült a Companions vacsorára készen, a Harbingerre várva, kinek köszöntésére mindannyian felugrottak, még Calder is.
- Látom, nem egyedül jöttél. - Farkas mosolyogva lépett oda Hildához, aki finoman maga elé húzta a megszeppent Luciát. Farkas meleg barátságossággal nézett le a kislányra, aki először rémülten pislogott a fölé magasodó, zord külsejű és hatalmas harcosra, de szemmel láthatóan hamar megnyugodott, hisz a férfi kedves vonásai egész más személyiségről árulkodtak, mint amilyennek elsőre látszott. - Hoztál vendéget?
- Elkéstél. Ő mit keres itt? - sietett oda Vilkas is, a Companions többi tagja meglepetten, érdeklődve figyelte a helyzetet.
- Az öcséd már megmondta: Lucia a vendégem. - vont vállat Hilda, szavait mindenkihez intézve. - Ma éjszakára itt marad nálunk.
- De hát… - Vilkas alsó szemhéja idegesen rángatózni kezdett. Jelentőségteljesen meredt Hildára, aki ugyan értette a célzást, de figyelmen kívül hagyta azt. - Szólhatnál azért, mielőtt ilyen döntéseket hozol.
- Most szóltam. Nincs hova mennie. - Hilda ezzel le is zárta a témát, a még mindig megszeppent -és ámuló- Luciát terelgetve a Harbingernek fenntartott asztalfőhöz lépett és mielőtt helyet foglalt volna, odahúzott maga mellé egy széket a kislánynak. - Gyere, ülj le.
Vilkas még mindig levegőért kapkodott, a többieket ellenben felüdítette Lucia jelenléte. Többen mosolyogva, bátorító tekintettel néztek rá; ritkán fordult elő, hogy gyermek volt közöttük Jorrvaskr csarnokában.
- Mit kérsz enni? - kérdezte Farkas, miközben megragadott egy tekintélyes méretű húsdarabot. Lucia tekintete Hildáét kutatta - szemmel láthatóan még mindig nem tudta elhinni, hogy a harcosok vendégül látják, meleg étel van előtte és maradhat éjszakára is. Hilda bíztatóan biccentett.
- Egyél bármit, amennyit csak szeretnél. - majd bort töltött a saját kupájába és Vilkas noszogatására felemelkedett, hogy köszöntőt mondjon.
Mindannyian ott voltak az asztal körül. A Kör tagjai, az ikrek és a vadász Aela Hilda közelében ültek. Vignar szintén, míg fivére, Éorlund az asztal szélére húzódott, hisz nem szerette a nagy társaságokat. A Companions többi tagja kedve szerint foglalt helyet, szabad szék volt bőven. Njada, egy kemény és sokszor barátságtalan északi nő a sötételf Athis mellett ült, valószínűleg, mint mindig, most is vitáztak valamin, mielőtt Hilda szólásra emelkedett volna. Torvar már megint erősen ittasnak tűnt, hiába próbálta Ria, egy fiatal imperial nő visszafogni, hogy ne töltsön magának újra. Calder unottan nyúlt el az asztalon, az öreg szolgáló, Tilma pedig kivételesen félrerakta a seprűt, hogy ő is ott lehessen közöttük az asztalnál. Ritka alkalom volt ez, hogy mind együtt voltak, hisz legtöbbször a Companions legalább egy tagja távol volt egy-egy megbízatás címén.

Luciát nem kellett még egyszer bíztatni, hogy egyen. Mohón kapott az étel után, s néhány perccel később már vígan falatozott, miközben igyekezett válaszolgatni a Companions tagok kérdéseire is. Mindenki kedvesen fordult a kislányhoz, akin látszott, hogy már egyáltalán nem tart az ijesztő külsejű harcosoktól. Nem kellett fél óra, és már Farkas ölében ült, Vignar pedig a húst vágta fel a tányérján, hogy könnyebben tudjon enni. Hilda széles mosollyal figyelte a jelenetet. Ő maga eddigre jópár kupa bort megivott, de ezen az estén mindannyian odafigyeltek arra (Torvart kivéve), hogy ne öntsenek fel a garatra túlságosan. Az idő rohant, az asztalról sorra tűntek el a fogások, de hát minden lakoma ilyen volt Jorrvaskr csarnokában, a Companions sosem szűkölködött a friss vadételt illetően.
Lassan mindenki kezdett jóllakni és elfáradni, többen már csak iszogattak és Lucia is nagyokat, álmosakat pislogott. A tűz otthonosan, megnyugtatóan lobogott, mintha el akarná mesélni azt a számtalan történetet, kalandot és hőstettet, amelyet a Companions tagjai osztottak meg egymással hasonló estéken, mint ez.
- Ma neked kell mesélned. - mormogta Hildának Vilkas, és a többiek is elcsendesedve, várakozva néztek a nőre. - Ez az este a Harbingeré.
Hilda tanácstalanul nézett rá.
- És mit meséljek?
Megpróbálta visszagondolni életének dicsőségesebb pillanataira, de hiába, nem jutott más eszébe, csak kudarc és számtalan olyan tett, melyre nem volt büszke. Nem hallanátok tőlem jót. Teljesen más ember voltam akkor régen, mielőtt közétek vetett volna a sors. gondolta. Megpróbálta felidézni, Kodlak milyen történeteket mesélt, amikor alkalmanként szólásra emelkedett… Aztán meglepő módon, Vilkas volt az, aki a segítségére sietett.
- Úgy hallottam, az Ice-Fang család nagy múltú, ősi família. - mondta, és a többiek érdeklődve pillantottak fel; most, hogy Vilkas szóba hozta, rádöbbentek, milyen keveset is tudnak új vezetőjükről. - Skyrim északi területeiről származtok, igaz?
Hilda bólintott. Kissé kiszáradt torokkal gondolt a szüleire, akiket lemészároltak a birodalmiak, mert attól féltek, hogy a polgárháborúban Ulfric Stormcloak mellé állnak, és a szülőfalujára, Helgenre, amelyből szinte semmi sem maradt, porig égett egy sárkánytámadás következtében. Helgen ugyan nem Skyrim északi részén volt, Hilda családja évekkel ezelőtt eljött onnan, de Vilkasnak igaza volt. És Hilda tudta már, hogy mit meséljen.
 - Hosszú évszázadokkal ezelőtt, amikor még a legendák szerint sárkányok repültek szabadon Skyrim felett, élt Eastmarch területén egy jégsárkány, hatalmasabb, erősebb és gonoszabb legtöbb társánál. Az emberek rettegtek, amikor a fagyos iszonyat elszállt hajlékaik felett és válogatás nélkül pusztított mindent, amihez csak kedve tellett. Sok bátor északi harcos próbálta megölni, ám egyikük sem járt sikerrel, és végül szinte senki sem maradt, aki szembe mert volna szállni a fenevaddal. Amikor már sokan azt hitték, nem maradt semmi remény, egy férfi, a sokadik harcos útnak indult, hogy felkutassa és legyőzze a jégsárkányt. Azt mondják, ez a férfi tudott szólni a Thu’um varázslatos nyelvén, és végül hosszú és hősies harc során végzett a sárkánnyal, megmentve ezzel Eastmarch népét, akik hősként kezdték el tisztelni őt. Az emberek Ice-Fang-nak hívták, mert a megölt jégsárkány egyik agyarából tőrt készített. Azt mondják, a fegyver varázserővel bírt, megőrizte a sárkány fagyasztó képességét. Szülőről gyermekre szállt az évszázadok során, akár az Ice-Fang név, melyet messze földön ismertek onnantól kezdve.
 - Ő volt az ősöd? Innen származik a családod? - Farkas tisztelettel teli érdeklődéssel mosolygott Hildára.
- Ez a legendánk. - válaszolta Hilda. - Apám mesélte nekem, neki az ő apja és így tovább. Hogy mi igaz belőle és mi nem, nem tudom, de a családomnak sokat jelent.
- És a tőr? - kérdezte Aela. Hilda megcsóválta a fejét.
- Sosem volt a családomnak ilyen fegyvere, s apám is azt mondta, hogy nincs ilyen örökségünk, sosem volt és nem mesélt róla ilyenképpen senki. A nevünk innen ered… de maga a tőr inkább csak a legenda része.
- Kár. - mormogta Farkas. Lucia csendben, furcsa arckifejezéssel nézett maga elé. Rövid ideig csak a tűz pattogása hallatszott, a fény megvilágította a Companions tagjainak arcát. Meghitt, családias csend ült rajtuk egy darabig, a mese a hatása alatt tartott mindenkit, mígnem végül maga Hilda emelkedett fel.
- Irány az ágy; ideje lepihenni. - intézte szavait Luciához. - Gyere, megmutatom a vendégszobát, ott nyugodtan ellehetsz.
- Köszönöm… annyira jók vagytok hozzám. - hálálkodott a kislány, elfojtva egy ásítást. Hilda megmosolyogta, majd Vilkas erősen jelentőségteljes köhögésétől észbekapva gyorsan hozzátette.
- Ó, és nagyon fontos! Éjszakára jól zárd be az ajtót, nehogy nyitva maradjon. Maradj a szobában reggelig, amíg én vagy valaki más nem jövünk érted. Ne menj sehova este.
- Rendben. - bólogatott serényen, immár kissé értetlenül Lucia. Hilda megkönnyebbülten sóhajtott; egy olyan helyen, ahol éjszakánként vérfarkasok mászkálnak, azért nem árt az elővigyázatosság.

Hilda nagyot ásított és egy nyújtózás után elegánsan ledobta a páncélját a sarokba. Ritkán fordult elő ilyesmi, de az elmúlt nap során eléggé elfáradt, a vacsoránál fogyasztott bortól pedig kellemesen elnehezült a feje.
Jorrvaskr-re lassan csend borult, ahogy látszólag mindenki nyugovóra tért, bár Hilda tudta, hogy a Kör többi tagja -főképp Aela és Vilkas- ilyenkor járnak ki vadászni. Ő maga még mindig képtelen volt eldönteni, mihez kezdjen ezzel az egésszel; a Companions jól őrizte a titkát, bár Hilda úgy vélte, eléggé késélen táncolnak néhány húzással. Már az is épp elég kockázatos volt, amikor a Silver Hand nevű, vérfarkasokra vadászó szekta tagjai betörtek Whiterun-ba és a saját otthonában támadták meg a Companions-t. Kodlak is akkor halt meg… Kész csoda volt, hogy eddig senki sem kezdett gyanakodni, vajon mivel vívta ki a Companions a Silver Hand ellenszenvét, mint ahogy az is, hogy a vérfarkasvadászok valamiért személyes ügyüknek tekintették a Kör tagjainak levadászását és ezért nem fedték fel a titkot. Ugyanakkor eddig korábban sosem merészkedtek, és Hilda biztos volt benne, hogy nem ok nélkül kockáztattak. Elérték, amit akartak. gondolt keserűen Kodlakra, és arra, hogy ő nem volt ott azon a napon, nem tudott harcba szállni a Silver Hand ellen.
Az asztalhoz lépve töltött magának bort -nem mintha odafenn már nem ivott volna eleget-, ivás közben szabad kezével végigsimított Kodlak naplóján. Nem tudta kiverni a fejéből az öreg Harbinger szavait. Kodlak több volt neki, mint vezető; ő volt az első ember, aki bizalmat, új esélyt adott neki, nem a múltját és az elkövetett hibáit nézte, hanem azt a személyt látta benne, akivé válhat, ha támogatják. Lehetőséget adott neki egy más jövőre, amiért érdemes küzdeni, új életre… új családra.
Majdnem elejtette a boroskupát, amikor meghallotta a félénk, halk kopogást. Egyetlen ugrással az ajtónál termett és hevesen kinyitotta. Lucia rémült arckifejezéssel, magát egész kicsire összehúzva állt a küszöbön.
- Te mit keresel itt? - Hilda igyekezett nem mérgesnek tűnni, nehogy megijessze a kislányt; tudta, hogy dühösen igencsak rémisztő tud lenni a megjelenése, még ha nem is visel páncélt és nincs a kezében fegyver. - Mondtam, hogy zárkózz be éjszakára és ne mászkálj!
- Igen, tudom. - Lucia remegett a lenti hidegben, félve pislogott fel Hildára, aki gyorsan behúzta a szobába és becsukta utána az ajtót.
- Tessék. - kapkodva előhalászott egy pokrócot és a kislány vállára terítette. - Ülj le. Kérsz sajtot? Ital sajnos nincs itt lenn, csak bor… -félretolta Kodlak naplóját és kíváncsian nézett váratlan vendégére, egy pillanatra eltűnődve azon, hogy néha nem ártana rendet raknia. - És meséld el, mi nem hagyott nyugtot neked, hogy lejöttél ide, ilyenkor. Vagy talán csak féltél egyedül?
- Nem féltem. - húzta ki magát ültében Lucia, amivel rögtön elnyerte Hilda tetszését. - Nem tudtam elaludni. Folyton az járt a fejemben, amit a vacsoránál meséltél.
- A családi legenda? - vonta fel a szemöldökét Hilda. Lucia bólogatott. - Nem meséltem még a többieknek sem… ősrégi történet, mese. Tetszett?
- Nem mese. - rázta a fejét Lucia. - Szerintem nem az. Én hallottam már hasonlót, máskor is. Egyszer, amikor a khajiit karaván a város kapujánál táborozott. Ott mesélték.
- Vagyis mese. - ismételte Hilda és szórakozottan hajtotta fel a maradék bort a kupája aljáról. Megsimogatta a kislány fejét. - Aludnod kellene.
- De a tőr, az biztosan létezik. - makacskodott Lucia. - Emlékszem, egy könyvből olvastak fel egy hasonló történetet. Abban volt egy ugyanolyan tőr, amiről este te meséltél.
Hilda megdermedt egy pillanatra.
- Egy könyv.
Aztán alig észrevétlenül megcsóválta a fejét, hogy elűzze a pillanatnyi meglepettséget, és mikor visszafordult Luciához, az arca már nyugodt volt, halvány mosoly ült rajta.
- Sok legendát leírnak, de azok attól még legendák maradnak. Nem is tudtam, hogy a családomét is papírra vetette valaki. - elfojtott egy ásítást. - Nem kellene, hogy annyira foglalkoztasson, hogy ne tudj aludni tőle. Próbálj pihenni, minél többet tudsz, annál jobb. Most már ne menj vissza a vendégszobába, maradj itt.
- Veszélyes este a folyosókon? - kérdezte tágra nyílt szemmel a kislány.
- Hát… ki tudja. - Hilda kissé zavartan kuncogott. Örült, hogy jól döntött és befogadta Luciát éjszakára; a kislány boldog, hálás arca megmelengette a szívét.
Mégis, később, amikor már ők is lehunyták a szemüket, s Jorrvaskr-re végleg ráborult az éjszakai csend, nem Lucia volt az, aki végül képtelen volt elaludni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés