Hilda akaratlanul is felkiáltott: a megakasztott kard pengéje lecsúszott a kalapácsáról és megsebezte az alkarját. Farkas rögtön eldobta a fegyvert és aggodalmas, bűnbánó arccal ugrott oda hozzá.
- Nagyon fáj?
- Ugyan már. - Hilda lecsatolta az oda illő páncéldarabot és kelletlenül fújtatva próbálgatta a karját. Sikerült pont ott eltalálni, ahol nem védte semmi, a vér pedig lassan átitatta a ruháját. Hilda azonban nem emiatt volt bosszús. - Ne haragudj. Ma nem igazán megy ez nekem.

 - Nem akartalak bántani. - Farkas továbbra sem tágított mellőle, lassan azt is megértette, hogy a nő nem rá haragszik. Bizonytalanul kutatta a tekintetét. - Minden rendben?
- Azt hiszem. - Hilda nem akart hazudni, és most nem is tudott volna. Sóhajtva csóválta a fejét, miközben lehajolt Farkas kardjáért és visszaadta neki. - Csak tudod... Vilkas...
- Ne mondd, hogy megint összekaptatok. - dörmögte Farkas, kissé zavartan nézve félre; már megszokta, hogy ilyenkor két tűz közé kerül, és a rá jellemző csendes beletörődéssel kell tűrnie, hogy a bátyja és Hilda marja egymást, gyakran rajta keresztül.
- Nem, most nem. - Hilda röviden felnevetett, de arca szinte rögtön ismét gondterheltté vált. Az asztalhoz lépett és töltött magának egy kupa bort, majd hosszas hallgatás után kibökte. - Elolvastam Kodlak naplóját.
- És? - Farkas szemmel láthatóan nem értette a dolgot. Zavartan nyújtott a nő felé egy tiszta anyagot, hogy felitassa vele a vért. - Várj, hozok kötszert, és ki is kellene tisztítani.
- Hagyd, jó így. - rázta a fejét Hilda, aztán mégis tűrte, hogy a férfi leültesse és nekiálljon ellátni a sérülését. Enyhe bosszúsággal, zavartan nézett félre. - Teljesen összezavart... mármint a napló. Kodlak olyan dolgokat írt, amelyeket sosem gondoltam volna. És nem tudok mit kezdeni velük. Miért én lettem a Harbinger, miért engem választott? Mindenki azt hiszi, biztos vagyok magamban, pedig egyáltalán nem így van. Főleg az olvasottak után...
Kissé dühösen sóhajtott fel. Szégyellte, hogy mindez kitört belőle, gyengének és tanácstalannak érezte magát, és az különösen bosszantotta, hogy valamilyen formában ez meg is látszik rajta. Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Farkasnak nyugodtan elmondhat bármit -ez mindig is így volt.
- Én nem igazán értem az ilyen dolgokat; nem vagyok olyan okos, mint Vilkas. - Farkas óvatosan tekerte fel a kötést a sérült karra. - De mindig bíztam Kodlakban. Tudta, hogy mit csinál, és nekem ennyi elég.
- Bár én is így lennék ezzel. - jegyezte meg Hilda. Ismét meglepte Farkas nyugodt beletörődése és elfogadása; már csak emiatt is nagyon kedvelte őt. Még ha ő maga nem is talált választ ebben, Farkas jelenléte és hozzáállása az ő számára is adott valamiféle megnyugvást. - Majd csak lesz valami, nem igaz?
Farkas elmosolyodott.
- Megoldjuk. Együtt. Szerintem jó Harbinger vagy.
Lassan Hilda arcán is megjelent egy halvány, visszafogott mosoly árnyéka.
- Azt hiszem, jobb, ha mára befejezzük a gyakorlást. - emelte meg kissé a karját. - Köszönöm. Gyere, nézzük meg, mi van reggelire.

Calder már hosszú évek óta nem járt Whiterun-ban. Ahogy a reggeli nap fénye rásütött a néhány mérföldnyire lévő városra, arra gondolt, hogy ebben a tartományban mennyire barátságosabb az idő, és hogy ennek ellenére sokkal szívesebben maradt volna a zord, havas Windhelm városában. Erről azonban nem ő döntött, ő katona volt, a lázadók seregének, a Stormcloakoknak tagja. Vezérük pedig, aki egyben Windhelm Jarl-ja is volt, azzal bízta meg, hogy menjen Whiterun-ba és segítse a Harbinger munkáját, mint személyes ügyintézője. A Companions új vezetője elszánt támogatója és csodálója volt Ulfricnak, barátságuk pedig kölcsönös és szoros, s ha a szervezet függetlensége nem gátolta volna ebben, Hilda még a lázadás oldalán is nyíltan állást foglalt volna. A Companions azonban mindig is kivonta magát a politikai ügyekből, és ezt a tényt nem befolyásolhatta egy tag személyes érzelmei sem, így  maradt csupán a baráti kapcsolattartás a Stormcloakok és a Harbinger között. Calder mindenesetre nem lelkesedett túlságosan az ötletért, hogy besorozzák a Companionsba, és Hildát sem kedvelte túlságosan, de Ulfric választása rá esett, mint erős és tapasztalt harcosra és ügyintézőre. Ez a kapcsolat sokat jelentett a vezérnek, még úgy is, hogy nem lehetett nyílt.
Mire elérte a települést, a nap már teljesen felkelt. Whiterun nagy város volt széles utcákkal és tágas terekkel, melyeket magas kőfal vett körbe, épületei viszont, beleértve a palotát, Dragonsreach-et is, nagyrészt fából készültek. Jorrvaskr-t, a Companions lakhelyét nem volt nehéz megtalálni. A hatalmas csarnok Whiterun középső kerületében (a várost három részre osztották) közvetlenül a főtérről nyílva helyezkedett el a Skyforge mellett - úgy tartották, hogy a különleges, ősi kohó, melyhez hasonlót Skyrim-szerte nem lehetett találni, már itt állt a kezdetek óta, és Whiterun városa eköré épült, így Jorrvaskr is. Minden ellenszenve ellenére Calder lenyűgözve bámulta a fából és kőből épült, hajó alakú csarnokot. Jorrvaskr kezdetben a Companions alapítójának, Ysgramornak és ötszáz bajtársának lett létrehozva, de mára már csak nagyon kevesen maradtak, a nagy termek üresen kongtak, és a csarnokon meglátszottak az idő múlásának egyértelmű jelei, mégis, még most is fenséges és tiszteletet parancsoló, az ősi harcos büszkeséget viselő kisugárzása, ereje volt.
A főtérről széles kőlépcső vezetett felfelé, alján a Kilencek egyikének, a Skyrimban leginkább tisztelt Talosnak szobrával. Ahogy Calder felfelé lépkedett, hallotta a híres kovács, Eorlund Gray-mane kalapácsának ütemes, harsány csendülését, ahogy odafenn dolgozott a Skyforge-nál. Eorlund nem volt közvetlenül a Companions tagja, de hozzájuk tartozott - ahogy Hilda mondta még Caldernek, ő is a család részének számított.
Amikor felért a csarnok elé, Calder úgy döntött, nem megy még be; hátulról mintha beszélgetés foszlányait hallotta volna, így arrafelé kanyarodott, és megérzései nem is csapták be őt: Jorrvaskr hátsó udvarára érve az egyik asztalnál Hildát pillantotta meg, valamelyik csatlósa társaságában. Épp befejezhették a gyakorlást, és Calder fintorogva állapította meg, hogy ez a tevékenység a Companionsnál alkalmanként igencsak veszélyes dolog lehet. Még egy ok, ami miatt nem akart itt lenni: nem szívesen állt volna ki egyik Companions tag ellen sem, még csak gyakorlás címén sem. Nem vágyott sérülésekre.
Mintha megérezték volna, hogy figyelik, Hilda felpillantott.
- Á...
- Korábban érkeztem. - lépett közelebb Calder.
- Látom. - Hilda odébb dobta a véres ruhadarabot, társa némán, de aggódó tekintettel figyelte. - Valami hír Windhelmből?
- Hoztam levelet. - Calder a csomagjában kutatott Ulfric küldeménye után, magában csípős megjegyzéseket téve a Harbinger Ulfric iránti rajongására. Hilda csillogó szemmel kapta ki kezéből a levelet, amikor végre megtalálta.
- Farkas, megmutatod neki, hol lesz a szállása? - fordult a másik Companions taghoz, és a férfi bólintott. - Köszönöm. Majd még lenne néhány elintéznivaló, de azok ráérnek. Majd este, ha mindenki összegyűlt, megbeszélünk mindent. - sóhajtott egyet. - Tudom, hogy nem szívesen vagy itt, de szükségünk van rád.
- Ezt látom. Ráférne a helyre is néhány javítás... Kissé elöregedett a tető - vonta fel a szemöldökét Calder és fapofával mutatott a faborítás irányába, melyet Vilkas is kifogásolt a minap. Meg sem próbált udvarias lenni, de Hildával így szokták meg egymást, mióta Windhelmben Ulfric a nő mellé rendelte őt mint testőrt és ügyintézőt.
- Na igen... - Hilda már Ulfric levelét bontogatta, némileg bosszúsan, de szemmel láthatóan minden másról megfeledkezve. Calder nagyot, hosszút sóhajtott - biztos volt benne, hogy nem lesz könnyű az elkövetkező néhány napja.

Whiterun-ra ráült a késő délutáni árnyék. Az ég alja már vörösödött, az idő hideg, felhős és szeles éjszakát ígért. Hilda kissé álmosan lépkedett a város utcáin - hosszú nap volt mögötte és eléggé elfáradt. Calder érkezése hirtelen jött, és bár az új tag nagy segítséget jelentett a Companionsnak, meglehetősen kimerítette őt rossz modorú kisegítőjének társasága. Annál inkább örült Ulfric Stormcloak levelének. A lázadás vezetője nagy örömére legalább annyira kedvelte őt, mint amennyire Hilda rajongott érte. A Companions függetlensége miatt sajnos nyíltan nem támogathatta a Stormcloakokat, de az eszméikkel való nagy egyetértés és Ulfric különösen mély tisztelete megmaradt. Még ha néhányan, különösen Vilkas, ezt nem is helyeselték. Valamiért Farkas sem örült túlságosan ennek a szoros kapcsolatnak - ez azon kevés dolog közé tartozott, amelyekben Hilda és ő nem értettek egyet. Hilda tudta, hogy Farkast nem érdeklik a politikai dolgok, sem a lázadás, mégis valamiért úgy érezte, itt többről van szó, még ha maga a férfi sem tudta megmondani, pontosan mi. Nem értette és emellett mindez valahol nagyon számított neki. De sem ő, sem Farkas nem voltak a szavak emberei; hát hallgattak, s a szokottól eltérően inkább kerülték egymást, ha ez a téma szóba került. Talán Vilkas jobban átlátta volna mindezt, de Hilda soha nem fordult volna hozzá tanácsért ilyen ügyben, azt pedig nem tudta, Farkas miket beszél a bátyjával.
Hilda nagyot ásított és igyekezett összeszedni a gondolatait. Szerette céltalanul róni Whiterun utcáit, de mióta ő lett a Harbinger, ritkán volt erre lehetősége. Igaz, elsősorban nem azért, mert jóval több kötelessége lett, hisz ha alkalma volt rá, inkább megszökött a munka elől és Vilkasra hagyta. Azonban új címének köszönhetően mindenki ismerte őt a városban - ha el is jött otthonról kis időre, hogy magában legyen, nagyon ritkán adatott ez meg, hisz mindenki megszólította, beszélni kívánt vele, vagy legalább is köszönni és szólni néhány szót. Ezért választott ilyen késői időpontot a sétára: ilyenkor már kevesebben voltak az utcákon.
Nem nagyon figyelte, merre megy. Lesétált Whiterun legalsó kerületébe, kikerülve a piacot és inkább a házak között haladva. Úgy tűnt, jól számított: már a piac felől is alig hallott hangokat, inkább a helyi kocsma, a Bannered Mare környékén látott embereket. A hosszú napok után ez a kocsma, mely egyben fogadó is volt, a közösségi élet fő színterévé vált. Néha Hilda is betért, inni egyet vagy meghallgatni a helyi pletykákat, de most csupán egy futó pillantást vetett a széles faajtóra, és elkanyarodott az épület mögé, egy újabb néptelen utca irányába. Egy ásítás közepénél, egy nagy kupányi jó sör gondolatánál járva épp a Bannered Mare hátsó falához ért, amikor érezte, hogy enyhén nekiütközik valami a lábának.
- Bocsánat! - megszeppent gyerekhang csendült, és egy kislány sietett oda, hogy felvegye a vödröt, amibe Hilda véletlenül belerúgott.  - Véletlenül itt hagytam, nem akartam bajt vele!
Hét-nyolc évesforma, szőkésbarna hajú kislány volt, nagy barna szemekkel. Vonásain jól látszott, hogy nem északi, Hilda inkább a Birodalom központjából, Cyrodiil-ból származó imperialnak vélte. Elmosolyodva figyelte, ahogy ügyködik, majd ez a mosoly inkább kíváncsiságba csapott át; hamar feltűnt neki a gyerek jobb napokat látott, kissé rongyos és koszos ruhája, piszkos arca. Ahogy jobban belegondolt, nem látta még ezt a kislányt a környéken. Hilda, a látszat ellenére, akármilyen félelmetes és komoly harcos volt, nagyon kedvelte a gyerekeket; gyakran előfordult, hogy beszélgetni, akár játszani is megállt velük Whiterun utcáin. Most kissé össze volt zavarodva.

 - Miért kell ez neked? - bökött fejével a vödörre. A kislány behúzta a nyakát.
- Takarítottam. - válaszolta, gyors pillantást vetve a Bannered Mare külső fatámasztóira. - A fogadósné azt mondta, ha megcsinálom, maradhatok odabenn pár órát. Tegnap is maradhattam, meg azelőtt is.
Hilda úgy érezte, csak még több kérdése lett.
- Hogy hívnak? - tudakolta végül.
- Luciának. - a kislány kissé félénken, de legalább akkora kíváncsisággal nézett fel Hildára. - Te a harcosok tagja vagy? Látlak titeket néha... Ott laktok fenn, a nagy csarnokban.
- Én vagyok a vezetőjük, de ez nem számít most. - biccentett Hilda. - De mégis miért takarítasz itt?
Jól észrevehető, mély szomorúság suhant át a kislány arcán.
- Anya meghalt. - motyogta, s kissé elfordult, hogy nem látszódjanak a szemébe gyűlő könnyek. - Egy hete már, vagy kicsit több ideje... nem tudom. Azóta itt élek. A nagybátyám azt mondta, csak kolonc vagyok, kenyérpusztító, akinek semmi haszna sincs, ezért ő és a nagynéném kirakott. Most övék anya farmja. Itt Brenuin jó hozzám; azt mondta, kéregessek pénzt a város lakóitól, és szoktak is adni. És a fogadósné megengedi néha, hogy maradjak, melegedjek odabenn néhány órát.
- A nagybátyád kidobott? - hüledezett Hilda és ökölbe szorult a keze. Lucia némán bólogatott. - És az apád?
Igyekezett elfojtani az indulatos dühöt, ami a hallottak miatt a hatalmába kerítette. Ha valami, az ilyesfajta igazságtalanság és kegyetlenség nagyon ki tudta hozni a sodrából. Hogy bánhat valaki így egy gyermekkel, aki épp elveszítette az édesanyját?
- Édesapám katona volt, anya mindig azt mondta. Én sajnos nem ismerhettem őt.
- Tehát csak a nagybátyád és a nagynénéd van. - Hilda nagyot sóhajtott. Nem akart a gyerek jelenlétében dühöngeni, pedig erős késztetést érzett rá. Tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra, miközben Luciát figyelte. Nagyon megsajnálta őt és mindenképp tenni akart valamit. Végül halványan elmosolyodott.
- Tudod mit? Gyere velem, aludj ma nálunk Jorrvaskr-ben. Kapsz vacsorát is.
A kislány csodálkozva bámult Hildára.
- Tényleg? Komolyan mondod?
- Persze. - biccentett Hilda, magában arra gondolva, vajon mit fognak szólni a Companions tagjai, amikor beállít majd Jorrvaskr-be egy gyerekkel. - Na gyere, menjünk.
Lucia még mindig kissé hitetlenkedve nézte őt, de arcán most már megjelent egy tétova, boldog mosoly. Bólintott és felzárkózott Hilda mellé, és együtt indultak tovább az alkonyi utcán.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés