A mécses éles hangon sercent egyet, ahogy Hilda hanyatt dőlt az ágyán és kézbe vette Kodlak naplóját. Már közel járt a hajnal, mire visszatért a szobájába. Nem tervezett aludni, csupán a páncélját vette le, hogy helyette a vastag takaróba burkolózzon. Töltött magának egy kupa bort, kényelmesen elhelyezkedett, majd kinyitotta a kopottas, bőrkötésű könyvet. Kodlak rendszertelenül írta a naplóját: inkább elő-előtörő gondolatok, eszmefuttatások voltak benne, mint napra, időszakokra lebontott feljegyzések. Hilda az utolsó bekezdésekhez lapozott, kiemelve azok közül egyet-egyet majd olvasni kezdett.

Ma Vilkas kívánt beszélni velem. Nehezen fogadtam, hisz korábban többször célzott rá, hogy a Companions már nem számíthat rám úgy, mint régen. Lassan kénytelen vagyok igazat adni neki: az elmúlt években inkább zárkóztam ajtók mögé Hircine Vadászatának hívó szavától való félelmemben, a dicstelen haláltól rettegve és a kiutat kutatva, mint hogy figyelmesebb legyek azok iránt, akikért felelős vagyok. Érzem, a halál árnya közel jár, hogy rám boruljon - kevés időm maradt már.
Vilkas azonban most másról akart beszélni, pont arról, amely engem életem alkonya óta foglalkoztat. Megtisztulási vágyamról már korábban beszéltem a Körnek. Vilkas akkor hallgatott. Öccsét, Farkast a legkevésbé sem hozta kételybe a tény - az a fiú, a lelki ereje újra és újra meglep engem. De Vilkas... most jutott el odáig, hogy beszélni bírjon minderről. Harcban van oly vad, akár egy kardfogú tigris, de a szíve néha túlzott hévvel ég. Elmondta, milyen nehéz harcot vívott magával a döntésért, hogy ha majd eljön az ideje, Farkassal együtt mellém álljon és őseink útjára visszatérve megtisztuljon a vérfarkaskórságtól. Büszke vagyok rá, a küzdelméért, hisz tudom, hogy a bestia vére még mindig hívja őt, és rendkívül nehéz számára, hogy feladja az átváltozásait.
Beszélgetésünk félbeszakadt: egy idegen lépett be hozzánk, aki Ergin halálhírét hozta. Nála voltak a tervek, amelyeket Erginnek kellett volna megszereznie, s melyeket nekünk adott. Csatlakozni kívánt sorainkhoz; feszültnek és magányosnak tűnt, és bár Vilkas nem örült neki, úgy döntöttem, adok számára egy esélyt. Megkértem Vilkast, hogy tesztelje Hildát. Úgy véltem, a vallomása után neki is szüksége van valamire, ami elfeledteti vele a nehéz gondolatokat.

Hajnalban álmot láttam. Láttam a Harbingerek sorát, egészen Ysgramortól kezdve, amint belépnek Sovngarde-ba, egészen addig, míg fel nem sejlett előttem Terrfyg alakja, aki először engedelmeskedett a fenevad hívásának. Láttam, ahogy belépne ő is, ám ekkor egy óriási farkas állta az útját s visszalökte a sötétbe, a Vadászmezőkre, ahol Hircine várta őt nevetve, tárt karokkal. S őt követte minden Harbinger, ki utána következett, elfordulva őseink csarnokától.
Sovngarde kapujában álltam én is, dicső őseink végső nyughelye előtt, mely engem is szólított. Ám amikor elindultam, hogy csatlakozzam azokhoz, kik a csarnokban vártak rám, jeges szellő ért, és a farkas, mely elállta azok útját, akik Hircine-t választották és nem méltóak rá, hogy Sovngarde-ba léphessenek, engem is készült visszalökni, hiába álltam ellent.
Azonban amikor már készült rám vetni magát, egy harcos tűnt elő a semmiből, közém és a farkas közé állva. A Companions páncélzatát viselte, s Ysgramor legendás csatabárdját, Wuuthradot forgatta. Szembeszállt Hircine fenevadjával, és végül legyőzte őt. Ahogy megfordult és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, végre találkozhatott a tekintetünk.
Hilda volt az.

Tudja a titkunkat. Magam sem így és ily korán kívántam volna elé tárni ezt az egészet, belevonni mindebbe, de a sors beleszólt a terveimbe. Eltelt néhány hét, mely csak erősítette benne döntésem helyességét, hogy befogadtuk Hildát a sorainkba, s az elfogadás közte és a Companions tagjai között lassan kölcsönös lesz.
A küldetés sikerrel járt, de a Silver Hand résen volt. Farkas kénytelen volt felfedni az erejét, hogy megvédje mindkettejüket.
Nem engedhetem el őt. Talán önző érdekből is, de az álmom járt a fejemben, és az, hogy ha ő nem is tudja, az utolsó reménységem lehet. Nem értem az álmokat, sosem szenteltem különösebb jelentőséget nekik, mégis, ez több volt, mint álom. A sorsomat tárta elém, a lehetséges felemelkedést, melyre mindig vágytam, és amely Harbingerek nemzedéke óta elsőként emelt volna vissza Ysgramor méltó utódjai közé, amelynek mindannyiunknak lennünk kellett volna. Próbáltam ebből semmit sem mutatni Hilda előtt, még nincs itt az ideje, hogy ezt megtudja. Hosszan beszélgettem vele és sikerült megnyugtatnom. Még mindig haragszik Farkasra, de tudom, hogy ez a harag véges és nem félelemből fakad. Úgy érzem, ők ketten fontosak egymásnak. Még aznap este megtörtént a beavatás, Hildát teljes jogúlag befogadtuk a köreinkbe. Farkas volt az, aki vállalta, hogy felszólal érte.

Sejthettem volna, hogy csapdába sétálunk. Magam vállaltam, hogy elmegyek a találkozóra, hiába tartott velem Vilkas, hogy még az utolsó pillanatban is megpróbáljon lebeszélni. Ostoba voltam, és ez majdnem az életünkbe került. Skjor szerencsére időben átlátta a helyzetet és néhány harcost összegyűjtve utánunk indult.
Nem csak mi őrzünk titkokat - végül Hilda Thu'um-ja mentett meg minket. Okkal titkolta ezt a képességet, akár mi a vérfarkas létünket. Most magunk tapasztalhattuk, hogy az ősi nyelv szavai mekkora erővel bírnak; egykor sok északi volt képes eltanulni a szavakat, melyek a legendák szerint a sárkányoktól származnak, a mostani időkben azonban inkább tekintik mesének, boszorkányságnak. Eddig magam sem igazán hittem benne, hogy létezik ez a fajta varázserő.
Bár nagy árat fizetett érte. A banditák túl sokan voltak, ennyi ellenséggel még az ő ereje sem bírt el. Közösen ugyan győzelmet arattunk felettük, de Hildát majdnem elveszítettük. Most először értékeltem igazán Athis gyógyító varázslatait. Ha visszatértünk Jorrvaskr-be, feltétlenül beszélnem kell Eorlunddal, hogy készítsen egy páncélt Hildának, ami megvédi az ellenséges pengéktől.

A sebesülés hosszú időre levette a lábáról. Vilkas többször számon kért az aggodalmam miatt irányában, de engem most más kérdések foglalkoztatnak. Beszéltem Skjorral a vívódásomról, tanácsát kértem, és ő támogatta a döntésemet. Nyilvánvalóan más szándék vezérelte, mint engem elsősorban, de megerősített a szava, hogy ő is elfogadja: megosszuk kényszerből ránk rótt örökségünket, a fenevad vérét Hildával.
Egyszerre döbbentett meg és nyűgözött le. Kétely nélkül mondott nemet mindenre. Most éreztem igazán kézzel foghatóan: az álmomban látott harcos áll előttem, aki megtisztítja a Harbingerek sorát Hircine átkától és visszavezet minket Ysgramor útjára. Miképp és hogyan, azt nem tudom. Ő meghozta a döntését, anélkül, hogy igazán tudta volna, mit is jelent ez, milyen jövőt hozhat a számára.
Most rajtam a sor.

Ahogy telik az idő, egyre több gondolatot osztok meg vele. Hilda mellettem áll és tudom, hogy mellettem fog állni akkor is, amikor eljön az a bizonyos óra, melynek idejét nem tudom, de érzem, egyre közeledik felém. Skjor halála mindannyiunkat a markában tart még most is. Nem tudom, barátom mit szólna hozzá, ha tudná, hogy a helyére belépett új testvér évszázadok óta az első, aki nem hordja vérében a vérfarkaskórságot. Csupán Skjorért fáj a szívem, de hiszek benne, hogy ennek nem ok nélkül kellett így történnie.
Elmondtam Hildának mindent, amit tudok Terrfyg egyezségéről és Hircine átkának történetéről, arról, hogy hosszú évek kutatómunkája során mire sikerült rábukkannom. A Glenmorilok búvóhelye továbbra is rejtély számomra, ahhoz pedig már túl öreg vagyok, megtört testben, hogy hajtóvadászatra menjek Ysgramor bárdjának hiányzó darabjaiért. Hol vannak már azok az idők, amikor mi hárman, testvérek szembeszálltunk a világgal is, hogy megszerezzük a Companions hagyatékának részét?
Azonnal útnak indult, egyedül. Én pedig figyeltem, ahogy az utánam következő Harbinger kisétál Jorrvaskr ajtaján.

Hilda találkozik Kodlak szellemével

A bőrfedél nagyot koppant, ahogy Hilda becsapta a könyvet. A mécses egy utolsót sercent, majd a megértés sötétsége borult a szobára puhán, fájdalmasan.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés