A három árny szinte beleveszett a sötétbe.
- Ez az a hely. - suttogta az egyikük. Hangja visszhangot vert a barlang falain, lepattanva sokáig ott bizsergett a levegőben. Miután lassan elhalt, fémes, fagyos csendülés követte, ahogy a vadászok elővonták fegyvereiket. Egyikük, a legtermetesebb rögtön leeresztette egykezes bárdját, hátát nekivetette a hideg sziklának és úgy nézelődött körbe unott tekintettel.
- Mit keresünk mi itt? Időpocsékolás az egész.
- Arnbjorn! - csattant élesen a másikuk, majd jóval halkabban, szelídebben folytatta, mintha csak megbánta volna, hogy ráförmedt. - Hiszen már elmondtam sokszor. Ez az örökségünk.
- Már van más örökségünk is. Sokkal kézzel foghatóbb, erősebb... hatalom! - az előbbi beszéde kemény volt, tekintélyt parancsoló, pedig valójából semennyivel sem állt rangban magasabban, mint társai. - Nem értem, miért kell nekünk egy ősi fegyver néhány darabja egy letűnt korból, mindegy, hogy egykor ki forgatta. Időpocsékolás, mondom.
Látszott, hogy nem először vitáznak ezen. Harmadik, valamivel fiatalabb társuk csendben figyelte őket, mint aki nem tudja, ki mellé álljon a szóváltásban. Arnbjorn kihúzta magát, a másik türelmesen támaszkodott óriási harci kalapácsára.
- Mégis elkísértél. - jegyezte meg csendesen.
- Így kell lennie. Hisz testvérek vagyunk, együtt harcolunk és ha kell, együtt halunk meg. Tudod, hogy bárhová veled tartanék. Egyikünk egy napon Harbinger lesz, a hűségünk egymás felé megkérdőjelezhetetlen kell, hogy legyen. - Arnbjorn tekintete elszánt erővel izzott. - Na gyerünk Kodlak, törd be az ajtót. Szerezzük meg azt a bárdot, vagy ami itt van belőle, minél hamarabb!

* * *

Huszonkét évvel később...

 - Így. - Hilda óvatosan helyezte el a legendás csatabárdot, majd lépett hátra néhányat, hogy jobban megszemlélhesse művét. Eorlund elismerően bólogatott, ahogy Wuuthrad végleg megpihent egykori hordozója, Ysgramor szobrának kezében.
- Azt hittem, megtartod. Most, hogy újra lett kovácsolva. - jegyezte meg Vilkas. Hilda a fejét csóválta és halvány mosollyal bökött Kodlak régi harci kalapácsára, melyet a hátára csatolva viselt.
- Wuuthrad mindannyiunké, az egész Companions öröksége. Nekem már van fegyverem.
- El kell ismernem, valóban hiányzott innen alapítónk és első vezérünk valamiféle emléke. - Vignar a szobrot szemlélte és röviden, a rá jellemző rekedt ugatással felnevetett. - Ez így méltó, és emeli a csarnok hangulatát is. Szép munka lett, bátyám. - biccentett a végére Eorlund felé. Vignar régebben teljes jogú tagja volt a Companionsnak. Aztán ahogy kitört a polgárháború, és lassan egész Skyrim földjén elterjedt, Vignar rádöbbent, hogy képtelen pártatlan maradni, s hogy személyes véleménye, érzései nem ránthatják magukkal a létezése óta független Companionst. Bölcsen hát, de kivonta magát a szervezet működéséből. Ettől függetlenül, mint rangidős, továbbra is velük maradt, akárcsak a bátyja Eorlund, aki sosem volt a Companions tagja, de mindig is támogatta őket.
Hilda büszkén húzta ki magát. A Jorrvaskr csarnokának közepén lobogó szabad tűz élettel festette meg a falakat, fénye ott táncolt az újonnan avatott szobron is. Ez volt az első harbingeri rendelkezése - ha magát a rangot és a vele járó felelősséget még nem is tudta teljesen elfogadni, most először érezte azt: ez valami olyasmi volt, amelyet egy Harbinger tenne.

Ysgramor szobra, kezében legendás bárdja, Wuuthrad

 - Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá a többiek. - jegyezte meg. Ilyenkor napközben csak kevesen tartózkodtak a csarnokban; a legtöbben vadászni vagy megbízatáson voltak, a  frissebb tagok pedig odakinn gyakoroltak. - Már nincs sok idő hátra vacsoráig.
- Addig is, most szentelhetsz némi időt a további teendőidnek is. - szólt rá figyelmeztetően Vilkas, de Hilda csak felnevetett.
- Azok ráérnek, az ügyintézés nem az én erősségem. Különben is, Farkas megígérte, hogy ha visszatér a vadászatról, gyakorol velem, őt várom.
Vilkas nagyot sóhajtott. Új Harbingerük nem kedvelte a rangjával járó egyéb teendőket; a szervezési, rendezési munkák, megírandó rendelkezések rendszerint késtek, vagy aminek még kevésbé örült, rá hárultak. Kénytelen volt lassan beletörődni, hogy Hilda nem ért túlságosan az ilyesmihez, vagy legalább is úgy tesz, mintha nem értene, és még a legkisebb törekvést sem mutatja aziránt, hogy ezen javítson. Titokban néha még mindig kételkedett abban, hogy a nő alkalmas Harbingernek; öccsével ellentétben ő és Hilda sosem voltak túl jó kapcsolatban, bár ez Kodlak halála óta némiképp javult és már elfogadták egymást, hajlandóak voltak együttműködni. Kodlak akarta, hogy így legyen, emlékeztette magát, miközben elindult lefelé a Harbinger fogadószobájába, hogy akkor ő írja meg a kérvényt a tetőszerkezet javításával kapcsolatban. És ha valamiben, Kodlak döntésében Vilkas feltétel nélkül megbízott.

Hilda enyhe fintorral nézett Vilkas után. Tudta, a férfi most lemegy és megcsinálja helyette a teendőket, hogy aztán az orra alá dörgölhesse mindezt. Végül egy vállvonással elrendezte a dolgot. A térképeket még ráér átnézni, az új tag, a még Windhelmben mellé rendelt Calder érkezése sem aznapra volt várható, az ő elrendezésével is ráért foglalkozni, és hiába nyaggatta Vilkas már napok óta, hogy Jorrvaskr tetejét -mely egyébként annak a régi északi hajónak a felfordított fenekéből készült, amelyről az épület maga a nevét kapta- nem ártana kissé rendbehozni, mert a sok-sok eltelt év alatt eléggé kikezdte már a szú, Hilda biztosra vette, hogy a tető bőven bírja még és nem a napokban fog majd a nyakukba szakadni.
Sokkal szívesebben gyakorolt odakinn Farkassal. Ő teljesen más volt, mint az ikerbátyja, kedves és törődő, és akárcsak Hilda, ő sem szeretett beszélni, hacsak nem volt muszáj. A kezdetektől jól megértették egymást, és mostanra Hilda már tudta: Farkas sokat jelent a számára, mint barát és Shield-Brother, többet, mint azt valaha gondolta volna. És persze, nem utolsósorban, a gyakorlás is igen kedvelt tevékenységei közé tartozott.
Már épp indult volna kifelé, amikor megérezte a vállán Eorlund tenyerét. A kovács némán jelezte neki, hogy maradjon, és frissen készített réztáblácskát csúsztatott a kezébe. A belevésett északi szimbólumok között Hilda ismerős nevet olvasott rajta: Kodlak Whitemane. Értetlenül nézett Eorlundra.
- Miért adod ezt nekem?
- Kérdezd a fivéremet. Vagy Vilkast. - Eorlund sosem volt beszédes fajta, volt olyan nap, amikor egyáltalán meg sem szólalt. Most is rendkívül szűkszavú volt. - Majd elmondják.
Azzal távozott, magára hagyva Hildát Ysgramor szobra mellett.

Hilda megborzongott, ahogy az ajtó kitárult előtte, és a hűvös, dohos levegő az arcába csapott. A kezében tartott fáklya fénye tétován világította meg az előtte ásító folyosó sötét, piszkos-pókhálós mélyét. Nem volt túlságosan hívogató látvány.
Jorrvaskr ezen részében valószínűleg jó ideje nem jártak. A Companions egykor nagy hírű, népszerű szervezetnek számított, melynek számtalan tagja volt, kezdetben Ysgramor után az Ötszáz Bajtársa, majd hosszú éveken át sok-sok hős, mígnem a korok elteltével a Companions is hanyatlásnak indult s majdnem a kihalás homályába veszett. Mostanra alig maradtak csupán, bár tiszteletük továbbra is fennállt Skyrim-szerte. A Jorrvaskr csarnoka alatt lévő, egykor élettel teli nagy termeket elhagyták, kiürülve nem volt rájuk szükség. A legalsó szint beomlott, elárasztotta a whiteruni csatorna vize, a felette lévő szint nagy része szintén szomorú sorsra jutott: a főfolyosó balra ágazó részét a hálórészlegekkel együtt lezárták, a jobb oldali részen helyezkedett el az a néhány terem, amelyet még használtak. Nem voltak már ötszázan, csak kevesen, nagyon kevesen, de összetartottak, akár egy család. A Companions szellemisége a mai napig élt.
Hilda tétován indult előre. Tudta, hova visz a folyosó, noha ezen a részen még a régi Companions tagjai közül sem sokan fordultak meg. Ahogy ment, léptei halk koppanással verődtek vissza a nedves falakról, miközben a talaj lejteni kezdett alatta és ő egyre mélyebbre jutott. Jorrvaskr, leszámítva a felső nagy csarnokot, a föld alá épült. A helységek, folyosók hosszan elnyúltak Whiterun városa alatt, ez az ajtó azonban, melyen Hilda belépett, máshová vezetett. A folyosó vége le volt zárva, és Hilda kissé habozva illesztette a magával hozott rozsdás kulcsot a zárba. Már mélyen a város alatt járt, távol Jorrvaskr lakórészlegétől. De most nem az élőkkel volt dolga. Búcsúzni jött.
A Companions tagjai már évszázadok óta nem temetkeznek - helyette halotti máglya kíséri el őket utolsó útjukra, és ez a megoldás Hilda számára mindig is szimpatikusabb volt, mint sötétben, hideg kőbe zárva elporladni. A Companions korábbi tagjai így nem a Halottak Házában nyugodtak; ugyanakkor a szervezet számára is fenn volt tartva egy terem, amelyet Jorrvaskr-ból is el lehetett érni. A Harbingerek emlékhelye volt ez, mindazoké, akik ezt a címet viselték, s vezették a Companionst az eltelt korok során.
Hilda túl korán, váratlanul, és elődje, Kodlak halála után lett Harbinger. Nem készítették fel, nem ismerte a szokásokat, tradíciókat. Ahogy belépett a terembe, letette a fáklyát és mécseseket gyújtott. A fény megvilágította a falakra tűzött táblákat - a korábbi Harbingerek neveit. Mindig az új Harbinger feladata eljönni ide a kinevezése után, elhelyezni elődjének tábláját az egykori vezetők között, s némi ideig a terem csendjében, magányban az ősök bölcsességét kérni magára és az egész Companionsra. Vignar legalább is ezt mondta... Hilda némileg elveszve forgatta kezében Kodlak tábláját, miközben elindult az őt megelőzők, számtalan név, ismeretlen vezető között. A félhomályban, hideg, súlyos csendben úgy érezte, mintha átlépett volna a múltba, s azok, akiknek emléke itt nyugszik, őt figyelnék, méregetnék némán: méltó-e, hogy itt legyen most, hogy a soraikba léphessen. Akaratlanul is rácsodálkozott, milyen sokan vannak. A táblák megszámlálhatatlanul, hosszan sorakoztak a durva kőfalon, tompán csillanva a fáklyafényben. Néhányukon már nehezen volt olvasható a név, megkoptak a régi szimbólumok. Az egész helységben volt valami komoran dicsőséges, Hilda számára mégis nyomasztó. Kívülállónak érezte magát, és nem csak azért, mert ő volt az élő, s a többi már rég halott. Normál esetben nem így kellett volna történnie, nem neki kellett volna most itt állnia. Ha a sors nem így rendelte volna el, ki vezetné most győzelemre a Companionst? S vajon, ha az ősök megszólíthatnák, hogyan ítélnék meg őt?
Hosszú évszázadok óta, a Companions szellemi bukása után ő volt az első, aki úgy lett a Kör tagja, hogy elfordult ettől az úttól, visszautasította Hircine rájuk rótt kötelezettségét és Kodlak kívánságát követve szembeszállt a daedrával. Réges-rég volt már, hogy az egyik korábbi Harbinger, Terrfyg szövetséget kötött a vadászat szellem-urával, Hircine-nel. Hircine nagyobb erőt ajánlott neki, ám ez az erő egyben átkot is hozott magával. Terrfyg óta a Companions vezető tagjai mind vérfarkassá lettek, és Hildán kívül azok voltak még mindig. Hilda volt az, aki megtörte az átkot a Companions felett, megtisztította a Harbinger vonalát a vérfarkaskórságtól, s visszavezette a szervezetet északi őseik útjára. Mégsem érezte úgy igazán, hogy most itt lenne a helye. Nem ezért tette mindezt.
Beletelt némi időbe, mire megtalálta, amit keresett. Szomorú tekintettel akasztotta fel a táblát a falra, ahol véget ért a sor és Kodlak végre elfoglalta végső helyét az elődei között. Aztán hátralépett és csak nézte a réz sejtelmes, tompa-meleg csillogását, a betűket, elmerengve, némán. Odakinn, fenn a városban már bőven este lehetett, a többiek talán már nyugovóra is tértek, vagy még iszogattak Jorrvaskr csarnokában az élő tűz mellett, miközben kalandjaikat beszélték el. Kodlak ritkán mesélt, jutottak Hilda eszébe azok az esték, amikor az öreg Harbinger emelkedett szólásra, és ők lenyűgözve hallgatták a történeteit, még Vilkasék is, akik nagy valószínűséggel hallották már korábban és ismerték őket. Pedig biztosan rengeteg dolog volt, amelyet már sosem mesélhet el... Eszébe jutott a búcsú, a találkozás Kodlak szellemével, amikor megtörte rajta Hircine átkát; Kodlak valamiért a kezdetektől hitt benne, elfogadta és támogatta őt akkor is, amikor mások hátat fordítottak neki. Hilda sóhajtott egyet. Nem tudta, mit kérjen az ősöktől, nem tartotta magát se megfelelőnek, se bölcsnek, mint új Harbinger. Ő csak emlékezni akart.
A fáklyák lobogó lángja megvilágította alakját, ahogy állt ott továbbra is, figyelve a falat, Kodlak nevét, miközben gondolatai szárnyra kaptak, s térben és időben messze, nagyon messze jártak már.

Nem tudta, mennyi idő telt el. Léptek zajára eszmélt fel, idegen fáklyafény táncolt a falakon, és ő gondolataiból kirántva, akár a felzavart vad, pördült meg a sarkán, hogy aztán rögtön meg is nyugodjon.
Farkas tétován torpant meg tőle néhány lépésnyire, látszott rajta, hogy zavarban van.
- Szóval itt vagy. - mondta végül, mély hangja enyhén visszhangzott a teremben. - Bocsáss meg, megijesztettelek?
- Emiatt ne aggódj. - Hilda vállat vont és kissé neheztelő tekintettel mérte végig a férfit. - Nem értél vissza vacsorára, hiányoltunk... Hogy ment a vadászat?
- Jól. - Farkas mindig is szűkszavú volt. Odalépett Hilda mögé és a falat kezdte bámulni; tekintetében a nő felfedezte ugyanazt a fájdalmat, ami őt is marcangolta, mióta belépett ide.
- Nekem is hiányzik. - jegyezte meg csendesen. Farkas kifejezéstelen arccal nézett előre, akár azon a szomorú-esős alkonyon, amikor Kodlaktól búcsúztak. Hilda tudta, hogy Farkas a látszat ellenére nagyon kedves és érzékeny- Kodlak halála is őt viselte meg a legjobban. - De most már békére lelt... most már ott van, ahova vágyott. Te is búcsúzni jöttél?
- Hát... - Farkas szemmel láthatóan zavartan kereste a szavakat. - Láttam, hogy nyitva az átjáró és sejtettem, hogy itt vagy... A Kör tagjai néha lejönnek ide. Vilkas azt mondja, jól lehet itt gondolkodni.
A Kört a Companions legjobb, legtapasztaltabb tagjai alkották, s a Harbingerrel együtt öten voltak. Lényegében ők közösen irányították a szervezetet... és eddig ők voltak azok, akik tovább vitték a vérfarkas-örökséget. Hildán kívül vérfarkasok voltak még most is, akik megmaradtak a Körből: Farkas és az ikerbátyja Vilkas, és Aela, a tapasztalt vadász. Kodlak nem egyedül járt az útján - Hilda azonban tudta, hogy ez olyan harc, amelynek megvívásához idő kell. Azok, akik osztották az öreg Harbinger nézeteit, még nem álltak készen arra, hogy maguk is lemondjanak a fenevad véréről, még nem jött el az ideje mindennek.
Kis ideig csak álltak együtt, némán - a hallgatás most többet mondott a szavaknál. Hilda elmélázva vette a kezébe a fal mellé állított asztalon sorakozó tárgyak valamelyikét. Bár Kodlak személyes holmijait már lehozták ide valakik, Hilda nem akart átköltözni a harbingeri szobába.
- Azt is ő vadászta le? - bökött a kiállított, óriási trollkoponya felé, megtörve a csendet. Farkas arcára mosoly futott fel.
- Igen. Annak idején Kodlak híres harcos, nagy vadász volt. Persze ez azelőtt volt, hogy Harbinger lett volna. - mesélte. - Ő, Arnbjorn és Skjor... ők voltak azokban az időben a Companions legjobbjai, akár a legendás hősök... mindenki tisztelte őket.
- Arnbjorn? - Hilda rápillantott az idegen név hallatán. - Vele sosem találkoztam. Ő már...?
- Arnbjorn a Kör tagja volt, akárcsak Kodlak és Skjor. Sokan mondogatták, hogy ők hárman a Companions jövője. - Farkas elgondolkodva nézett maga elé, mintha felidézni próbálná a múltat, majd sóhajtott egyet, és Hilda figyelmét nem kerülte el a sóhajban érezhető enyhe fájdalom. - Aztán... Arnbjorn elment. Egy napon távozott, elhagyott minket. Azóta nem hallottunk felőle többé. Lehet, hogy már nem is él.
- De hát miért ment el? - csodálkozott Hilda. Sosem gondolta, hogy bárki is kilépne a Companionsból látszólag ok nélkül, ráadásul úgy, hogy a Kör egyik tagja.
- Nem tudom. - Farkas szomorúan ingatta a fejét. - Vilkassal még kisgyerekek voltunk akkor, nem mondták el az okát, és nem értettük, mi történik... igazság szerint én még most sem értem.
- Arnbjorn szembefordult a Körrel. - csendült oldalt egy komor, szigorú hang. Hilda és Farkas egyszerre perdültek meg - az ajtóban Vilkas állt karba tett kézzel, őket figyelve. Hilda fején átfutott a gondolat, hogy egy ideje már ott áll, és ez valamiért különösen zavarta. - Ahogy teltek az évek, egyre szélsőségesebb nézeteket vallott, amelyek nem összeegyeztethetőek a Companions szellemiségével. Olyan dolgokat tett, arra használta az erőnket, ami... hát, nem volt méltó hozzánk. Választania kellett: mi, vagy a saját útja. És ő az utóbbit választotta.
- Ezt honnan tudod? - csodálkozott Farkas, ahogy ikerbátyja odalépett hozzájuk. - Kicsik voltunk még akkor.
- Megkérdeztem Vignart, amikor idősebb voltam. - vonta fel a szemöldökét Vilkas. - Arnbjorn végül maga döntött úgy, hogy elmegy, de még így is nehéz volt mindannyiunk számára. Új Harbingerként Kodlak feladata lett volna, hogy ítéletet hozzon ebben a kérdésben. Barátságuk ellenére ő és Arnbjorn már korábban is ellentétes nézeteket vallottak, de Vignar azt mondta, ha rá hárult volna a végső döntés, rosszabbul is végződhetett volna. Mindenesetre Arnbjorn elment.
Hallgatás borult rájuk, feszült, súlyos csend. Hilda a korábbi Harbingerek tábláját bámulta.
- A hajdani ötszázból lettünk kilencen... Hogyan jutottunk idáig?
- A vérfarkaskórság nem pusztán személyes átok; az egész közösséget mérgezi. - válaszolt kissé kelletlenül Vilkas. -  Kodlak legalább is mindig ezt mondta.
- Remélem, ti azért nem hagytok el. - dünnyögte Hilda. Farkas melegen rámosolygott.
- Soha.
- Na jól van, mi megyünk. - Vilkas megragadta az öccse karját és kifelé húzta, az pedig kelletlenül engedelmeskedett. - A Harbingernek most egyedül kellene elmélkednie, ne zavarjuk. Jut eszembe!
Bőrkötéses könyvet nyújtott Hilda felé, aki izgatottan vette át. Anélkül is tudta, mi ez, hogy Vilkas megszólalt volna, hisz látta már korábban.
- Kodlak naplója.  - mondta a férfi. - Eltettem, amikor a szobájában jártunk. Nem akartam, hogy úgy indulj neki... na de majd ha elolvasod, meglátod. Gyere Farkas.
Farkas még vetett egy sajnálkozó pillantást Hildára, aztán mindketten eltűntek a kivezető folyosó kanyarában, s lassan az őket kísérő fáklya fénye is elenyészett. Hilda pedig azon kapta magát, hogy gondolkodás helyett továbbra is arra néz,amerre utoljára látta őt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés